A kupleráj

A 10 éves kisfiú az édesapjával sétál. Egyszer csak egy piros lámpás ház elé érnek, ahol erősen kifestett lányokat látnak. A gyerek megkérdezi:

- Apu! Milyen ház ez?

Az apa nem tudja hirtelen, mit mondjon, nem akar hazudni, mire nagy nehezen kitalál valamit:

- Ez egy kupleráj. Tudod, itt hölgyek nyújtanak örömöt férfiaknak pénzért.

A kisfiú tudomásul veszi. Hazamennek, a fiút nagyon furdalja a kíváncsiság, hogy milyen örömöt kaphat, összeszedi minden zsebpénzét, elmegy a kuplerájba. Ott a madam elé kiteszi az összes zsebpénzét, és azt mondja:

- Örömöt szeretnék!

A madam ránéz, hát gondolja, azért mégsem kellene a kisfiút még beavatni, hát süt neki palacsintát. Miután végzett a kisfiú, hazamegy. Otthon kérdezi az apja:

- Hol voltál, kisfiam?
- A kuplerájban voltam.
Az apának hatalmasra nyílnak a szemei:
- És milyen volt?
- Hát, kilencet bírtam, a tizediket már csak széthajtottam és kinyaltam.

Mérnök viccek

Egy mérnökkel vitatkozni olyan, mint birkózni egy disznóval a sárban. Néhány óra elteltével rájössz, ő ezt élvezi.

A gépészmérnök fegyvereket tervez, az építészmérnök célpontokat.

A gépész meghal és Szent Péter elé kerül, aki hiába keresi a listáján, nem találja.

- Sajnos rossz helyre irányították, menjen a Pokol kapujához!

A gépész azonban nem elégedett a Pokol szolgáltatásaival ezért kiépíti a légkondicionálást, a vízöblítésű wc-ket és a mozgólépcsőt. Így népszerűvé válik. Egy nap az Úr hívja a Sátánt telefonon:

- Hogy megy a sorotok ott lent?

- Remekül, – válaszol a Sátán – amióta ideküldtétek a gépészt van légkondink, wc-nk és mozgólépcsőnk is.

- Hogyan? Ez csak tévedés lehetett! Azonnal küldjétek fel hozzánk!

- Szó se lehet róla! Tetszik, amit csinál.

- Küld ide hozzám, mert beperellek!

- Igen? – jön a válasz a Pokolból – És honnan veszel egy ügyvédet?

Három mérnökhallgató beszélget arról, ki tervezhette az emberi testet.

- Szerintem gépészmérnök volt, nézzétek csak meg ezeket a csuklókat, illesztéseket.

- Szerintem villamosmérnök lehetett, milliónyi elektromos kapcsolatot tervezett bele.

- Biztosan építész volt – ellenkezik a harmadik – ki más tervezné a szennyvíz csatornát a szórakoztatóközpont mellé?

Villanyszerelő az intenzíven:

- Na emberek, nagy levegőt, kicseréljük a biztosítékokat!

A kémikus, a biológus és a villamosmérnök vár a kivégzésre. Szólítják a kémikust:

- Akar valamit mondani előtte?

- Nem.

Beültetik a villamosszékbe, bekapcsolják, nem történik semmi.

- Az érvényben lévő törvények szerint a kivégzést nem lehet megismételni. Elmehet.

- Akar valamit mondani előtte? – kérdezik a biológust.

- Nem.

Beültetik a villamosszékbe, bekapcsolják, ismét nem történik semmi. Őt is elengedik.

Kérdezik a villamosmérnököt:

- Akar valamit mondani előtte?

- Igen. Ha felcserélik a piros és kék vezetéket, működni fog.

Búcsúbeszéd a villanyszerelő temetésén:

- Jó vezető voltál, mindig nagy volt körülötted a feszültség. De most, hogy kiverted a biztosítékot, földelünk.

Csörög a telefon. A gázszerelőt kártyázni hívják a kollégái.

- Szívecském, muszáj sürgősen elmennem – fordul fiatal feleségéhez a férfi, miután leteszi a kagylót.

- Olyan komoly az eset? ? kérdezi az asszonyka.

- Igen. Három szerelő már ott van.

Hun imádság

Miatyánk
Istenünk
Bennünk van országod.
Előttünk szent neved
Törvény
Akaratod.

Mindennapunk gondját,
Magadon viseled.
Bűneinket mint
másnak,
nekünk elengeded.

Te kezed vezet
kísértéseken át, s
lefejted rólunk
gonosz jármát.

Tiéd a nagyvilág
összes hatalma,
üdve,
mindöröktöl kezdve,
legyen mindörökre.

Kr.u.410-460 keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva. Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A Kijevi Múzeumban őrzött Hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű. Nem tudom, hogy tudtok-e róla, hogy a szíjvégen talált rovásírásos szöveg megfejtésére Magyar rovásírás szakértőt-nyelvészt kértek fel!!!Előlünk mégis mindenáron eltitkolták, amíg lehetett. Istennek hála ma már nem lehet szinte semmit titokban tartani!! Érdekesség, hogy az 1960-as évek elején szintén KIJEVBEN ((amiről ma már tudjuk, hogy Árpád nagyapja Álmos Őse ÜGYEK fejedelem alapította, építette szabír-magyar város híres szabír kovácsiparával. Ott készültek a csodálatos Magyar szablyák.))Régészeti feltárás során a Magyar hegyen találtak 9000 darab rovásírással teleírt pergamenpapírt tökéletes állapotban!!!! A kutató régész Armatov akadémikus az egészet elküldte futárral A Magyar Tudományos Akadémiának úgy gondolván, hogy mi vagyunk A megfejtésében illetékesek!!! Őt száműzték Szibériába !!A 9000 darab pergament pedig szőrén, szálán eltűnt!!! Mai napig semmit nem tudni róla!! A finnugoristák hallgatnak (vagy lapítanak, mint az abizonyos a fűben). Ma már kideríthetetlen, hogy megsemmisítették, vagy csak eltüntették, nem tudni.

Talány kinek állt az érdekében????

Óriási, pótolhatatlan veszteség, mert minden bizonnyal hatalmas és teljesen autentikus információs tömeg állna rendelkezésünkre. A HAZATÉRÉS vagy HONVISSZAFOGLALÁS előtti, alatti és utáni időkből. S még mennyi minden van, amit eltitkolnak, vagy éppen megsemmisítenek előlünk. Visszatérve az imához: gyönyörű!! Nemhiába mondták a GÖRÖGÖK, hogy a szkíták - hunok - magyarok tudnak a legszebben imádkozni ISTENÜKHÖZ!!!!

Az Operaház

AZ ÉPÜLET

Az Operaház a Nemzeti Múzeum és a Vigadó mellett Budapest legjelentősebb XIX. századi műemléke. Alaprajzánál Ybl Miklós - nyilván a telek adottságait is figyelembe véve - nem az általánosan példaképnek tekintett Gottfried Semper-féle négyzetes formát (a nézőteret körülölelő előcsarnok), hanem a párizsi operánál is alkalmazott megoldást (a nézőtér tengelyében elhelyezett díszlépcső) választotta. Az egyszerű, világos tagolású épület négy, egymástól élesen elkülöníthető részre osztható: a fogadótérre (előcsarnok, társalgók, feljáratok), nézőtérre, színpadtérre és üzemi részre (hátsó színpad és műhelyek). Míg az utóbbi kettőnél a praktikum, a belső tér lehető leggazdaságosabb kihasználása volt a fő szempont, s ez érvényesül az alagsori műhelyektől a IV. emeleten elhelyezett festőteremig, a közönségforgalmi részeknél Ybl elsősorban a kényelmet és a harmonikus művészi hatást tartotta szem előtt. A neoreneszánsz épületen harmonikus egységben olvadnak össze reneszánsz és barokkos stíluselemek, architektúra és plasztika, ornamentika, fa- és fémmunkák, Ybl mindenre kiterjedő figyelmének köszönhetően. Még a legapróbb részletek (csillárok, falikarok, kilincsek) is őrzik keze nyomát. Gazdag díszítés hangsúlyozza az épület reprezentatív funkcióját: a márványból készült előcsarnok és lépcsőház, a márványlapokkal burkolt falak, a szalonok intarziás padlója, a selyemtapéták, a nézőtér aranyvörös ragyogása, a mennyezeteket és oldalfalakat díszítő művészi falfestések és freskók. Az Operaház falfestményeinek zömét a magyar historizmus három nagy mestere, Lotz Károly, Székely Bertalan és Than Mór készítette, párizsi és bécsi mintára, egy egységes vezérgondolatra - a Zene hatalmának egyetemessége, a Zene apoteózisa - fűzve fel a freskóciklus képeit. A dekoráció tervezésében Ybl Schickedanz Albert, a későbbi nagynevű építész segítségével tevékenyen részt vett.

A homlokzat

A mészkőből faragott főhomlokzat enyhén ferde földszintje fokozza az épület monumentalitását. A sarkokat Stróbl Alajos két hatalmas márványszfinxe díszíti. A bejárat melletti fülkékben Erkel Ferenc és Liszt Ferenc portrészobra szintén Stróbl alkotása. A foyer (büfé) ablakai előtti fülkékben a négy múzsa, a felső teraszt tizenhat zeneszerző szobra díszíti. Az eredeti, bécsi mintát követő szoborciklust a kor legkiválóbb pesti szobrászai faragták. A sóskúti mészkőből készült, finoman akademizáló stílusú szobrok az 1930-as évekre annyira tönkrementek, hogy el kellett távolítani őket. Pótlásukra csak 1965-ben került sor, ekkor kerültek helyükre a ma látható új alakok: Monteverdi, Scarlatti, Gluck, Mozart, Beethoven, Rossini, Donizetti, Glinka, Wagner, Verdi, Gounod, Bizet, Muszorgszkij, Csajkovszkij, Moniuszko és Smetana.

Az előcsarnok

A reneszánsz hangulatú vesztibült a különböző színű nemesmárvány burkolatok uralják. Az aranyozott dongaboltozatot 8 márványoszlop tartja, kazettáiban Székely Bertalan a kilenc múzsát festette meg. A bejárati oldalon, a kapuk és a régi pénztárfülkék fölött, medaillonokban Mosonyi Mihály, Doppler Ferenc, Hummel Nepomuk János és Goldmark Károly dombormívű portréja (Szécsi Antal művei). A főbejárat felett aranylant, szemben fehér márvány reneszánsz faragott ajtó vezet a ruhatárba.

A díszlépcső

Ez az Operaház egyik legsikerültebb, legszebb része. A főlépcső ágai az előcsarnok két széléről egyenesen vezetnek fel a földszinti nézőtéri bejáratokig, így a nagyszerű térkompozíció késleltetve, csak a félemeleten bontakozik ki. Az aranykazettás tükörmennyezeten Than Mór kilenc téglalap alakú festménye a Zene ébredését és diadalát ábrázolja, az ablakok feletti lunettákban szintén tőle származó mitologikus jelenetek. A foyer bejárata feletti két lunettában a művészetek allegóriái Lotz Károlytól.

A foyer (büfé)

A két szintet átfogó, hatásában későreneszánsz itáliai csarnokokat idéző foyert kis belmagasságú, nemes tölgyfaburkolattal és kék-arany kárpittal borított, intim dohányzófolyosó keretezi. A foyer dúsan aranyozott mennyezetén kétoldalt Dionysos születését és neveltetését, középen pedig diadalmenetét festette meg Vastagh Gvörgy. Az oldalfalakat Feszty Árpád különböző hangokat jelképező kilenc tájképe díszíti.

Az udvari reprezentácíó termei

A Dalszínház utcai kocsifeljárótól egy reprezentatív, elkülönített útvonal, az ún. királylépcső vezet az I. emeleti szalonokhoz. A földszinti előcsarnokot Kovács Mihály 17 mezőre osztott, zenélő puttókat ábrázoló falszalagja díszíti, a lépcsőfeljárat mellett két bronz apródszobor áll. A királylépcső emeleti galériája az Operaház egyik legszebb terme: a különleges márványok színhatása, a boltíveken Scholtz Róbert dekoratív groteszk festései, a lunettákban Aggházy Gyula leheletfinom ideális tájképei harmonikusan olvadnak össze. Ma ebben a teremben találhatók az Operaház emlékmúzeumának kiállításai. A csarnokból visszafordulva a bal oldali proszcéniumpáholy szalonjába (Székely Bertalan-terem) jutunk. A gazdag tölgyfafaragásokkal ékesített terem fő dísze Székely Bertalan meztelen puttókat ábrázoló fríze, "A négy évszak". A galériából egyenesen továbbhaladva az ún. királyi (vörös) szalon, a középső díszpáholyhoz tartozó fogadóterem következik. Nevét tölgyfaborításáról és meggyszínű selyemkárpitjairól kapta. Falait és mennyezetét Than Mór másik mitológiai ciklusa díszíti: a Hajnal és az Éj, a Három grácia, Ámor és Psyché, valamint Páris ítélete.

A nézőtér

A patkó alakú, háromemeletes nézőtér lélegzetelállító térélményt ad. A káprázatos vörösarany színvilág, a nyugodt, harmonikus kompozíció a fölötte lebegő mennyezetfreskóval és a pompás bronzcsillárral az épület legtökéletesebb együttese. Minden emeletsor más-más kiképzésű, a látvány mégis páratlanul egységes. A földszinti páholyokat ión, az I. emeletieket korinthoszi, a II. emeletieket kariatidákkal díszített oszlopok határolják. A páholyokat aranyozott mellvédek és könyöklők díszítik, közöttük aranyozott ónból öntött, stilizált akantuszleveleket mintázó elválasztó korlátok. A színpaddal szemben a két emeletet átfogó királyi díszpáholy, két oldalpáholya fölött Donáth Gyula allegorikus szobrai a négy hangnemet személyesítik meg. A nézőtér két szélét a proszcénium nagyszerű architektúrája zárja le. A kerek mennyezetet, mely a III. emelet korinthoszi oszlopainak árkádjain nyugszik, Lotz Károly monumentális kupolafreskója, a Zene apoteózisa díszíti. Nemcsak a historizáló magyar falfestészet egyik csúcsteljesítménye, de barokkos mozgalmassága ellenére tökéletes stílusegységet alkot a nézőtér reneszánsz nyugalmával. A kompozíciót a lantpengető Apollón alakja uralja: az ő játékát hallgatják az olympusi főistenek, kíséretükkel, a félistenekkel, gráciákkal, múzsákkal és démonokkal együtt. A nézőtér festészeti munkáit szinte teljes egészében Lotz Károly készítette: a proszcénium mennyezetét a Költészet, mellette a Zene és a Tánc géniusza díszíti, a kupola alatti lunettákban bájos zenélő puttók, a Hír és a Dicsőség géniusza.

Az Operaház múzeuma

Az udvari fogadószalonok, ahova egykor az uralkodó és kísérete, majd az Operaház illusztris vendégei léphettek be, ma részben a közönség számára is hozzáférhetők. A bal oldali proszcéniumpáholyhoz vezető királylépcső felső galériáján és a hozzá kapcsolódó Székely Bertalan-teremben látható ugyanis az operaházi emlékgyűjtemény anyagából berendezett házi múzeum. Az Operaház emlékgyűjteménye 70 éves múltra tekinthet vissza. Radnai Miklós, az Opera második aranykorát megteremtő igazgató nemcsak a társulatépítés és a műsorpolitika terén alkotott maradandót, hanem felismerte azt is, hogy az Operaház kötelessége őrizni és gyűjteni működésének dokumentumait és ápolni nagy művészeinek emlékét. Az ő utasítására gyűjtötték össze az épületben különböző helyeken tárolt dokumentumokat és képzőművészeti alkotásokat, megteremtve ezzel az emlékgyűjteményt, ami később a közönség önkéntes adományaival egészült ki. Közülük kiemelkedik Ernst Lajos, a neves műgyűjtő által az állandó kiállítás megnyitásakor letétbe helyezett, 125 tételből álló anyag, ami azóta is a gyűjtemény legértékesebb része. Az első kiállítás 1930 októberében nyílt meg a II. emeleti páholyfolyosóról nyíló két helyiségben, melyek ma is a Magyar Királyi Operaház Emlékgyűjteménye feliratot viselik. Ez alkalomból kiadták a gyűjtemény részletes katalógusát is. Az operaházi múzeum az 1960-as években költözött jelenlegi helyére. A Székely Bertalan-terem falait híres operaénekesek (Sándor Erzsi, Báthy Anna, Walter Rózsi, Ney Dávid) nagyméretű portréi díszítik. A galérián elhelyezett tematikus időszaki kiállítások az Operaház történetének jelentős korszakait mutatják be.

Forrás: Welmann Nóra:

Az Operaház

ÉPÍTÉSTÖRTÉNETE

A magyar operajátszás régen várt pillanata érkezett el 1884. szeptember 27-én, amikor fényes külsőségek között, I. Ferenc József jelenlétében megnyitotta kapuit a budapesti Operaház. A díszünnepség azonban kis híján botrányba fúlt: a kíváncsi tömeg betört az előcsarnokba az ott posztoló rendőröket félresodorva, hogy megcsodálhassa a pompás Sugár úti palotát. A több mint százéves múltra visszatekintő magyar operajátszás a kényszerű nemzeti színházi társbérlet súrlódásokkal teli évtizedei után jutott végre önálló épülethez. 1869-ben határozat született a dráma és az opera szétválasztásáról, majd amikor 1870-ben Andrássy Gyula miniszterelnöknek sikerült az uralkodó anyagi támogatását kieszközölni és Pest városa is nagyobb pénzösszeget ajánlott fel a létesítendő operaház javára, a terv egyre kézzelfoghatóbb formát öltött. Az önálló dalszínház megteremtésének első átfogóbb tervezetét Orczy Bódog, a Nemzeti Színház igazgatója dolgozta ki (1872), ebben több javaslatot is tett az új színház elhelyezésére. Elképzelése egybevágott a korszerű nagyvárosi fejlődést szorgalmazó Fővárosi Közmunkatanács 1871-es városrendezési tervpályázatával, amit elsősorban a főforgalmi utak és a középületek (köztük az operaház) elhelyezésére írtak ki. A Közmunkatanács a szóba jöhető telkek közül a kiépülőfélben lévő Sugár út mentén elterülő Hermina teret javasolta. Ez ugyan nem volt túlságosan előkelő hely (az ócskapiac működött itt) és a városközponttól is kicsit messze esett, de megközelítése könnyű volt, mellette szólt olcsó ára és főleg az, hogy beépítetlen lévén, azonnal meg lehetett kezdeni az építkezést. A vázlatterv és az előzetes költségvetés elkészítésével Ybl Miklóst bízták meg, aki a Sugár úti épülettömbök előzetes tervvázlatait is készítette. Ybl tervezete alapján 1873-ban meghívásos tervpályázatot írtak ki neves magyar (Ybl Miklós, Steindl Imre, Skalnitzky Antal, Linczbauer István) és külföldi építészek (Ferdinand Felmer és Ludwig Bohnstedt) felkérésével, egy mintegy 2000 személyes operaház megtervezésére, kikötve, hogy az építkezés költségei a 2 millió forintot nem haladhatják meg. A pályázatot csaknem egyhangúlag Ybl Miklós terve nyerte meg. Ybl ekkor már jónevű építész volt, híres középületekkel (Bakáts téri templom, Vámház, Várkert bazár stb.), palotákkal és több meg nem valósult színháztervvel a háta mögött. Díjnyertes pályaműve azonban az előirányzott építési összeget messze túllépte, ezért többször is át kellett dolgoznia. E változtatások főleg az épület pompáját mérsékelték (lemondott a nézőtéri negyedik emeletről, csökkentette az előcsarnok méreteit), de a terv külső-belső szépségén, célszerű megoldásain nem változtattak, sőt összefogottabbá, harmonikusabbá tették az épületet. 1875 októberében kezdődtek meg a földmunkák, 1878 decemberében megtartották a bokrétaünnepséget. A kezdetben nagy lendülettel folyó építkezés azonban az 1870-es évek végén anyagi gondok miatt jelentősen lelassult, így az eredetileg tervezettnél csak jóval később (és így is csak Tisza Kálmán miniszterelnök erőteljes beavatkozására) fejeződhetett be 1884 nyarán. Az Operaház építésén a Podmaniczky Frigyes, a későbbi intendáns vezette építőbizottság intenciói szerint csak magyar művészek, mesterek és cégek működhettek közre. Kivételt mindössze a Mainzban csináltatott nagy nézőtéri bronzcsillár és a bécsi Asphaleia társaság által készített színpadi gépezet esetében tettek. Ez utóbbi szabadalmát Ybl az 1881-ben a Ringtheaterben pusztító, több mint 400 halálos áldozatot követelő tűzvész után vásárolta meg és alkalmazta elsőként a világon. A szigorúbb biztonsági előírásokat követve, változtatásokat hajtott végre az épületen is: hármas osztásúvá tette a nézőteret, növelte a vészkijáratok számát és új, emeletenként függetlenül induló lépcsőházakat építtetett. Az Asphaleia (=általános biztonság) rendszer a színpadi gépezeten túl kiterjedt a tűzbiztonság és színpadtechnika egyéb vonatkozásaira is: záporszerkezet, vasfüggöny, hidraulikusan működtetett körhorizont, kulisszák helyett felülről mozgatott díszletelemek alkalmazásával korának legmodernebb technikai berendezése volt. A kilencévi munkával elkészült Operaház végül az előirányzottnál mintegy 50%-kal többe, 3 millió 300 ezer forintba került, ám megnyitásakor Európa legmodernebbül felszerelt operaháza volt, egy olyan épület, ami a legmagasabb fokon valósította meg a művészi megjelenés és a célszerűség összhangját. A megnyitás óta eltelt több mint 100 év alatt az Operaház művészi képe nem változott, csak belsejében került sor néhány gyakorlati célú átalakításra. 1895 nyarán bevezették a villanyvilágítást. 1912-ben, Medgyaszay István elgondolásai szerint nagyobb belső átalakítást végeztek: a férőhelyek számának növelésére a rivaldát keskenyebbé tették, a zenekari árkot süllyesztették, kicserélték a széksorokat, egy új alsó ruhatárat alakítottak ki a hozzá vezető lépcsőkkel, új szellőző- és fűtőberendezéseket szereltek fel, kettéosztották a felső emeletet festőteremre és házi színpadra. A második világháború során az épületet szerencsére csak jelentéktelen károk érték, ezeket gyorsan sikerült kijavítani. 1950-ben Kaufmann Oszkár és Oláh Gusztáv irányításával kisebb felújításra került sor, ekkor újra festették a nézőteret és növelték a helyek számát. Az 1960-as évektől a közönségforgalmi részen folyamatos felújítás folyt, az üzemi részeken azonban a helyzet tarthatatlanná vált. 1951-ben ugyanis az Erkel Színház közös üzemeltetés alá került az Operaházzal, felduzzasztva ezzel az együttes és az adminisztráció létszámát. Az Erkel Színház épületében viszont sem műhelyek, sem raktárak, sem próbatermek nem állnak rendelkezésre, így minden produkció előkészítése az Operaházban folyik. E problémák enyhítésére épült fel 1981-ben a Hajós utcai üzemház. Ide költözött át az adminisztráció és a próbatermek, műhelyek egy része. A teljes rekonstrukció azonban egyre elodázhatatlanabbá vált. 1976-ban a színpadgépezet egyik hengere megrepedt, a hidraulikát le kellett állítani. Átmenetileg álló díszleteket használtak, majd 1980 júniusában megkezdődött az épület külső-belső felújítása. A rekonstrukció során elsősorban a színpadgépezet újult meg: az új elektromechanikus szerkezetet egy drezdai cég szállította. A nézőtéren restaurálták a freskókat, felújították a burkolatokat és az aranyozásokat, megnagyobbították a zenekari árkot, kicserélték a széksorokat, a férőhelyek számát 1289-re csökkentették, a III. emeleten visszaállították a régi cukrászdát. Az aprólékos munka nyomán megújult Operaház 1984. szeptember 27-én, a 100 éves évfordulón ismét régi fényében fogadhatta a közönséget.

Forrás: Welmann Nóra:

Tisza-tó 2010

A fotók a Poroszlói parton, valamint Sarudon, illetve a sarudi-öbölben készültek.

Kormorán

Phalacrocorax carbo

Rendszertani hely:

Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Gödényalakúak (Pelecaniformes)
Család: Kárókatonafélék (Phalacrocoracidae)

A kárókatona elnevezése, nyelvünk egyik legérdekesebb és legszínesebb szóalkotási módjával, a népetimológiával alakult ki.

A név eredete: a török kara katna-ból (jelentése fekete madár)

Kinézet:

Csaknem lúd nagyságú vízimadár, testét nagyrészt sötét, fekete színű tollak borítják, de a fejoldal és a torok tájéka általában fehér. Lábujja között úszóhártya feszül, csőre egyenes, de a végén kampós. Faroktollaik viszonylag hosszúak.

Elterjedés, élőhely:

Elterjedési területe meglehetősen nagy, Eurázsián kívül Afrika, Ausztrália bizonyos területein, valamint Észak-Amerika keleti részén is előfordulnak különféle alfajaik. A szárazföld belsejében a mocsaras vidékeket, ártéri erdőket kedveli, egyébként a tengerpartokat, a parthoz közeli szigeteket, folyók torkolatvidékét részesíti előnyben.

Életmód, táplálkozás:

Fő táplálékforrása az élővizek gazdag halállománya. A halakat a víz alatt, nagy ügyességgel fogja meg, méghozzá oly módon, hogy a víz színe alatt úszva éri utol, s kapja el a halat. Ez egyrészt igen gyors reakciókat feltételez, amely általánosan jellemző a madarakra, másrészt jó navigációs képességet. Ez utóbbit szolgálja az úszóhártyás láb és az erős faroktollak, amelyek együtt nagy sebességet és fordulékonyságot eredményeznek.

Szaporodás, egyedfejlődés: Nagy kolóniákban, telepeket alkotva költ. Magyarország területén az ártéri erdők nagyobb, magányos fái a kedvenc fészkelőhelyei, tengerpartokon a sziklapárkányokat részesíti előnyben. A keltetési idő egyébként 23-24 nap, s a fiókák 5-6 hetesen hagyják el a fészket.

Érdekességek:

A kárókatona testalkata messzemenően alkalmazkodott életmódjához. Hosszú, egyenes csőre végén hegyes kampó figyelhető meg, ez biztosítja, hogy a hal teste ne csússzon ki a csőrből. Ez már csak azért is fontos, mert mindaddig fogva kell tartani madarunknak az elcsípett halat, amíg a felszínre érve le nem tudja nyelni a zsákmányt. A halat egyébként mindig ügyesen beforgatja a csőrébe, hogy fejjel előre csússzon le, mert így a hal úszósugarai nem sértik fel a madár nyelőcsövét. Amikor Magyarországon még nem csapolták le a vizenyős területeket és nem szabályozták a folyamokat, a kárókatona a "nádi emberek" egyik fontos segítőtársa volt. A pákász csónakkal evezett a nádasban, majd amikor alkalmas helyre ért, vízre tette a madarat. A madár nyakára bőrből való nyakkarikát helyeztek, arra pedig egy hosszú madzagot kötöttek. Miután a kormorán megfogta a halat, ösztönösen felhozta a felszínre a zsákmányt, de a nyakkarika nem engedte a madár torkát kitágulni, s ezért az a halat sem nyelhette le. Végül a pákász a madzagnál fogva visszahúzta a madarat a csónakhoz, a halat pedig óvatosan kimasszírozta a kormorán torkából.